Hála

Megosztás

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe Csilla írását! Merítsetek belőle erőt, hogy tudjatok küzdeni a borongós őszi hangulattal, kimerültséggel és elégedetlenséggel szemben!

 

Az álom és az ébrenlét határán lebegett… Ahogy az újra felzengő, sürgetően éles hang a tudatába
férkőzött, még mindig elkeseredetten küzdve az iménti csodálatos álom nyújtotta lebegésért, lassan
mérlegelni kezdte mi is lehet a valóság.
Reggel van, az ébresztőóra szól, és már biztosan lekéste a buszt, tehát ma is késve érkezik… Várta a
gondolatot követő ismerős pánik érzését, a szívdobogva felpattanó szempillákat, de aztán mosolygó
elégedettséggel nyugtázta, hogy továbbra is alszik, tehát csak álmodta, hogy munkába kell indulnia.
Hiszen ez épp olyan abszurdan távoli, mint az állandóan visszatérő álma, hogy vizsgáznia kell és
szorongva áll a soha nem látott tétellel a kezében.
Egészen belefájdult a feje a gondolkodásba, és a nyaka is elgémberedett, de - továbbra is alszom -
állapította meg, és gondolatban elmosolyodva összébb húzta magát a kellemes melegben, majd
ismét zuhanni kezdett az öntudatlanságba.
- Megint az az éles, követelőző hang… Mikor is volt az előző? Egy órája? ... Csak egy perce? ... Fel
kéne kelnie, kötelessége van, de mi is az? ... Nem kell dolgozni mennie, hiszen, és ezt csukott
szemmel is érzékelte, még hajnal sincs, mert a legkisebb fény sem szűrődik át a spalettán… De nem
lehet aludni… - Ébresztő!- kiáltotta a lelkiismerete. - Térj már magadhoz! – ordította egy hang a
kongó csöndben, és ő biztosan tudta, hogy ez csakis a saját hangja lehet.
Kínlódva nyitotta ki a szemét, és míg kiült az ágy szélére, elkeseredetten próbált magához térni
zavaros álma kábulatából. Ekkor újra felhangzott az éles hang, és a szeme egy csapásra felnyílt. A
fáradtságtól szinte fizikai fájdalmat érzett, s míg szédelegve a szomszéd szoba felé botorkált, már
pontosan tudta, hogy ezúttal nem álmodik. Nem egy ezerszer megtörtént jelenetet idéz föl az agya,
hiszen a két nagyobb szobája felől békés szuszogás hallatszik… Igen, hozzájuk már tényleg nem kell
felkelni éjszaka… - Iszonyú nehéz újra kezdeni… kibírhatatlan - gondolta lemondóan.
Azután benyitott a szobába, és előbb az orra, majd a tüdeje és a szíve is megtelt azzal a semmihez
sem fogható illattal. Az éjszakai lámpa fényében meglátta a gyenge, nyöszörgő hang forrását, azt az
aprócska, meleg párától pelyhes, ingadozó fejecskét… Abban a pillanatban, mintegy gombnyomásra
megszűnt a hónapok óta tartó, gyötrő kialvatlanság, és a helyét egy olyan türelmetlen várakozás
vette át, hogy az utolsó pár lépést már lélegzet-visszafojtva tette meg. Gyöngéden felemelte, majd
szorosan magához ölelte a kisfiát, azonnal érezve a meghatottság egész testét átjáró örömét.
A fotelben ülve, karjaiban tartva őt a tompa, fáradt éjszakában beszűrődő halvány fényben, s
könnyei sós ízével a szájában, mosolyogva nézte azt az apró, gyönyörű arcot. Miközben ellazulva
hallgatta az elégedett, nyeldeklő hangokat, egy régen nem énekelt dalt kezdett dúdolgatni: - Hálát
adok Neked, én Uram a népek között…
Abban a pillanatban biztosan tudta, hogy bármennyire szentimentális is ez a gondolat, sohasem
felejti el ezt az érzést, s ez a mindent betöltő, túlcsorduló hála minden nehézségen átsegíti majd. Az
előtte álló kialvatlan hónapokon épp úgy, mint a későbbi betegségeken, a bezártság érzésén, a
monotónián, s az anyaság sokszor megoldhatatlanul nehéz helyzetein.

Pontosan tudta, hogy semmit sem tehetett, amivel ezt kiérdemelte volna. Sem a másik szobában
alvó, szerető társat, akire ennyi év után is szerelemmel gondolhat, sem a három gyönyörű,
egészséges kisfiút. Ennyit senki sem érdemel…
- Köszönöm Istenem, köszönöm… - motyogta, míg óvatosan visszafektette és betakarta a babát.
- Most már tényleg fel kell kelni!- gondolta kissé kábán, míg lebotorkált a lépcsőn, hogy feltegye a
kávét. A hála meleg elégedettségében nem is érezte már a hajnali ház hűvösét.
Mosolyogva tette az unalomig ismert mozdulatokat, azzal a nyugodt meggyőződéssel, hogy semmi
ennél fontosabbat nem tehetne.
Szóga-Réti Csilla
2011 telén